Félúton a jó felé - István a király az Arénában, képekben

Úgy mentem június 17-én a Papp László Budapest Sportarénába, hogy nagyon akartam szeretni az új, jubileumi István a király produkciót.

Egy szó, mint száz, nem volt szerencsés ez a rendezői ötlet, de ezt még az ember megbocsátja, ha amúgy későbbiekben zavartalan élvezetek sora vár rá. De nem egészen így történik. István szerepében Feke Pál jól teljesít. Nagyszerűen énekel, kivételes rockhangja most is lenyűgöző, első megszólalásakor libabőr futott végig a hátamon. Jól bírja erővel, hangmagasságok az ő képességei egyáltalán nem teszik próbára, semmi kivetnivaló nincs színpadi jelenlétében sem, egy erős, magabiztos, szilárd Istvánt mutat.

Ezt persze nagyjából lehetett is tudni előzetes rendezői megnyilvánulásokból, de Feke Pál színpadi előéletéből is. Egyetlen apró problémám vele, hogy nehezen tudtam szabadulni attól a bennem motoszkáló gondolattól, hogy Pali ezt a szerepet ugyanígy, ugyanilyen minőségben akkor is el tudná énekelni, ha bármiféle instrukció nélkül, maga kiáll a színpadra, felépíti István képét és magától, „önjárólag” elénekli a dalokat. Aki sokat látta már őt színpadon, mint én az elmúlt nyolc évben, az érteni fogja mire gondolok. Időnként nagyon „fekepalis” volt István.

Nyilván nincs vége még az alkotói folyamatnak

Picit több megszokott széles mozdulat, jellegzetes kéztartás, sokszor látott gesztus került bele a szerepbe annál, amit szerettem volna. Titkon azt reméltem, Szikora és Feke Pál együttműködéséből kikerekedik valami új minőség a számára színészi oldalon is. Ez elmaradt. Eddig legalábbis. Nyilván nincs vége még az alkotói folyamatnak, rengeteget fognak ezen még rágódni a szegedi előadások, vagy a kaposvári játszási sorozat előtt. Nagyon drukkolok, hogy a lehengerlő énekesi kvalitások és teljesítmény mellé még valami pici többletet is hozzon István remek szerepe Feke Pál számára.

Örömteli volt látni, hogy Herczeg Flóra mekkorát nőtt az elmúlt hónapban színészileg. Megemelem a kalapom Szikora előtt, hogy a botrányt keltő döntése pillanatában bele tudta látni ebbe a pici lányba azt, amit ki szeretne hozni a szerepből. Meglepetés erejével ható apró, nagy erejű színészi pillanatai voltak az ifjú hölgynek. Remek, ahogy majd belehal, hogy István nem veheti át tőle a neki készített virágkoszorút, de apja sorsának megpecsételődésekor mutatott őrületes fájdalma is szívszorító. Nagy öröm volt Őt ilyen jónak látni a színpadon. A társulat hosszú adásfolyamát látva ez csöppet meglepő volt és persze nagyban dicséri Szikora János azon képességét is, hogy észrevegye művészeiben megbúvó értékeket.

Színészileg nagyon jól teljesített a darab másik két női főszereplője is. Éder Enikő varázslatos képességei már az adássorozat közben is felszínre kerültek. Olyan fajta nagy erejű művész Ő, akire társulatokat lehetne alapozni. Erős formai karaktere nyomán nyilván nem játszhat el minden szerepet, de ami jól áll neki, abban biztosan lehet rá támaszkodni. Gyönyörűséges a sminkje, haja, jelmeze. Kicsit Kleopátra, kicsit Medici Mária. Látványos. A Társulat műsorai során az is kiderült, hogy picit talán hajlamos időnként túljátszani a szerepet, de rendezője most nagyon pontosan kiegyenlítette alakítását. Varázslatos anyakirályné válhat belőle.

Simon Boglárka dekoratív Gizella alakítása

A főpróbán sajnos nem énekelt kifogástalanul, de ez egyébiránt a legtöbb szereplőre igaz volt. Nyilván egy hosszú adássorozat és egy hónapos próba után csöppet fáradtak a torkok, az apró hibák beleférnek az élő előadás varázsába, nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek. Hasonlókat tudok mondani Simon Boglárka dekoratív Gizella alakításáról is. Első hangi megszólalása bizonytalanra sikeredett, neki is voltak apróbb egyenetlenségei, de felmutatott olyan remek színészi villanást is, amit biztos nem fogok soha elfelejteni.

Erről az előadásról mindig eszembe fog jutni az a pillanat, amikor a győzelem utáni ünnepi lakomán felbukkan Réka, hogy apjáért könyörögjön, Sarolt mereven áll az asztal mellett és ölni tudna a szemével, Gizella pedig méla utálattal egy hatalmas combot marcangol, miközben eltaposni való pondrónak nézi a földön könyörgő lányt. Remek kép és nagyon jók benne a hölgyek.

Jó volt Laborc rövid színpadi létében Varga Lajos. Jól énekelte dalát, jól is játszotta, kár, hogy ebben a szerepben ennyi van, mert hangi és színészi kvalitásai is többre predesztinálják. A Laborc döntőben mutatott Judás figura olyannyira meggyőzőre sikeredett, hogy szívesen látnám valamilyen komoly főszerepben is. 

Hárman voltak a főpróba estélyén, akik tökéletes és lehengerlő énekesi teljesítményt nyújtottak. Feke Pálról feljebb már megemlékeztem. Fejes Szandráról is essen szó, aki fergetegesen énekli a Táltosasszony egyszem dalát. Sajnos azonban ez a szerep meglehetősen kilóg a darabból.

Merthogy nem létezik, nincs funkciója, az egyenlő nem arány biztosítása okán levágták Torda nagy szerepéből az egyik dalát, megcsonkítva azt és létrehozva egy másik mini szerepet, ami erre dalra korlátozódik. Persze fel-fel tűnik más jelenetekben is, ahol a pogányok láthatók, de súlya semmi. A harmadik pedig Tóth Attila Torda szerepében.

Már első megszólalásra székbe szögezi az embert erőteljes tenorja. Ritka kincs az ilyen típusú tiszta rocktenor. Jól él a képességeivel, néhányszor felvillantja azokat egy-egy merészen kitartott hanggal, amivel persze el is tér a kottától, de ez egy műfaji sajátosság és Atilla jó érzékkel visszafogottan műveli. Nagy-nagy öröm volt látni, mekkora elánnal játssza a szerepet. Torda figurája alkalmas arra, hogy túlrajzolja alakítója, elvisel egyfajta jó értelemben vett ripacskodást is, merthogy őrülete olyan mélységű ebben az adaptációban, mely szinte követeli is ezt a fajta karikírozást. Érdemes figyelni Őt, ahogy a tömeget lelkesíti Koppány nagy dala alatt, ahogy szerepében marad akkor is amikor nem vetül rá figyelem.

Elismerés a Honvéd Együttesnek

Dicséretet érdemel a Honvéd Együttes, akik tánckarként vállalnak szerepet az előadásban és vérprofik módjára teljesítenek. Képesek egyszerre mozogni, egyszerre lépni, együtt lélegezni. Velük ellentétben a tucatnyi statiszta borzalmasan mozog a színpadon páncélos katonaként. Elkeserítően hiteltelenül jönnek-mennek több jelenetben is. Néztem őket, ahogy keresztül kocognak a színpadon, sokmindennek tűntek, csak morcona zsoldosoknak nem. Csillogó ezüstös páncélzatuk a jelmeztár leggyengébb pontja, elkeserítően valószerűtlen. Jobban örültem volna valami hihető, kicsit viseltes, kicsit harcedzett, mindennapos használatot életszerűen mutató páncélzatnak.

Nem nagyon tetszettek a fiatalemberek a három tivornyázó magyar úr szerepében. Nem tudtak önfeledten szórakoztatni, megragadni a figyelmet. Jeleneteik alatt sokkal jobban lekötött a díszlet, vagy jelmez tanulmányozása. Legviccesebb pillanatuk a várfal tövének csoportos levizelése. Ez szép ifjúkori emlékeket idéz fel…

Szintúgy nem volt hibátlan a három ifjú hölgy Koppány feleségeinek szerepében. Molnár Ágnes énekelt a legjobban közülük, míg Töreki Andrea szívdöglesztően mutat jelmezében. A tehetséges és szemtelenül fiatal Wunderlich József Veszelin lovag szerepében megfelelő, de túlságosan nagy teret nem kaphat. Érdekesség csupán, de karakterében nagyon emlékeztet a 10-11 évvel ezelőtti, ifjú Bereczki Zoltánra.

Vadkerti Imre megfelelő lesz Koppány szerepére?

Szándékosan a végére hagytam az igazán komoly problémákat. Előzőleg azt gondoltam, Vadkerti Imre megfelelő lesz Koppány szerepére. Nos, lehet hogy így lesz majd, de jelenlegi állapotában ez nem igaz. Nem tudom, hogy a hosszú vetélkedő sorozat, valamint a próbák harcolták le nagyon a hangját, de első megszólalása borzalmasra sikeredett.

Hallani lehetett, ahogy a keverő pult mögött kétségbeesetten tologatják a potmétereket, hogy valami jót hozzanak ki a hangzásból, de kevés sikerrel. Azt korábban is lehetett érzékelni, hogy Imre hangképzése kicsit nazális, ezen dolgoznia kell, de tegnap ez az arénában konkrétan úgy csapódott le, mintha egy doboz mélyéről énekelt volna.

Halk zenei részeknél magára talált, „lányával” énekelt duettje szépre sikeredett, de ahol a dübörgő rockzenével kellett versenyt énekelnie, ott alulmaradt. Persze az egész estére jellemző volt, hogy a hangosítás problémákkal küszködött. Legalábbis a küzdőtér elején hallgatva a zene nagyon hangos volt (amit én személy szerint kedvelek), de hozzájuk képes sok szereplő hangjának keverése halkra sikeredett. Csak azok bírták jól az iramot, akik természetes módon nagy hangerővel, átható hangszínnel rendelkeznek. Feke Pál, Fejes Szandra és Tóth Attila tudott hengerelni, de a többieket nehezebb küzdelemre kényszerültek.

Tóth Attila igazi őserővel szólalt meg

Koppánnyal azonban más gondjaim is támadtak. Szikora János előzetes elképzeléseiben megfogalmazta, hogy két egyenrangú, egyenlő ember küzdelmének látja István és Koppány harcát, akik valaha barátok voltak, rokonok, de egy helyzet egymás ellen fordította őket. Nincs abszolút igazsága a történetnek, mindkettő határozott, hős típusú figura. Nos, ehhez képest Imre haloványnak, súlytalannak tűnt a szerepben. Koppány kicsit tanácstalanul téblábolt, kicsit kapirgált, hogy ősi jussát megkapja, de nem tudott fajsúlyosan fellépni Istvánnal szemben.

A tegnapi előadást nézve fel nem merült, hogy ez a Koppány méltó ellenfele Istvánnak, hogy akár Ő is uralkodhatna. Ez akkor vált különösen fájdalmassá, mikor Tóth Attila igazi őserővel szólalt meg a színpadon és lehengerlően énekelt. Összenéztünk kollégámmal, hogy ott az igazi Koppány, most énekel…

Értem én persze, hogy ebben a vetélkedőben így alakult, hogy Vadkerti Imre nyerte el a szerepet, megérdemli a lehetőséget, hogy felnőjön hozzá, de mondjuk a lebonyolítás hibás módozata is hozzájárult ahhoz, hogy Attila esélyt sem kaphatott arra, hogy énekelhessen Koppány szerepéért. Őszintén mondom, ha én kezemben lenne a produkció felelőssége, most nehéz helyzetben érezném magam. Mert adott egy amúgy tehetséges ember, aki jelenleg még küszködik ezzel a szereppel, de megnyerte a jogot, hogy megformálja, valamint adott egy másik szintén nagyon tehetséges, őserejű énekes, akire szerintem az adott helyzetben jobban illene a szerep.

Elkelne masszívabb alakítás mellé

Feke Pál ugyanis egy erősebb, erőszakosabb István, mint elődjei voltak, elkelne masszívabb alakítás mellé, hogy legalább egy ligában focizzanak… Amúgy akár egy fordított szereposztáson is el lehetne gondolkodni, ahol a masszív Feke alakítja Koppányt érces hangjával és a nagyon tiszta tekintetű, jóarcú Vadkerti Imre megpróbálkozik István alakításával. Azzal azonban akkor is kéne kezdeni valamit, ahogy Imre tegnap szólt az Arénában…

Másik problematikus pont Szikora János rendezésének néhány elkedvetlenítő pillanata. A jelenben kezdődő, ismert keretjátékról már szóltam, nem tetszett. Szintúgy nem szerettem, hogy néhány jelenet nagyon statikusra sikeredett. Állnak a szereplők egymás mellett, vitatkoznak, énekelnek, a dal dinamikája erős, de ők ketten nagyon statikusak.

Többször is fájlaltam ezt. Szívesen kihagynék néhány fájdalmasan amatőrnek tűnő pillanatot is. Példának okáért azt, ahogy Tordát ledöfik a páncélosok, aztán a halott a menetelő vasasok háta mögött görnyedve kifut a színpadról. Hasonlóan fájdalmas pillanat, amikor végül kivégzik Koppányt, a lefejezést magát kár volt szem elé helyezni, hiszen a villanás közben a templomról lehulló lepel sem vonja el annyira a figyelmet, hogy ne legyen vicces, ahogy Koppány hátrafelé lefut a dombról.

Nem működnek ezek a jelenetek, mert nem működhetnek. El kellene töprengeni, hogyan lehetne megvalósítani a hullák távozását anélkül, hogy az illúziót tökéletesen agyonvágnánk. Ragyogó például, hogy a nagy csata után visszamaradt hallottakat nem pörgetik ki forgószínpaddal, ahogy már láttuk sokszor, hanem a következő jelenet háttereként maguk a csata nyertesei, a vértesek elhordják a tetemeket, megtisztítják a csatateret. A darab utolsó negyedében olyan jelenettel is találkoztam, ami jelenleg nem egészen értek.

A nagy csata után

A nagy csata után, ahol Koppányt nem ölték meg (!) hanem csak elfogták és elhurcolták, egy szürrealisztikus képben, az érzelmesen éneklő István mögött feltűnik a történet összes főszereplője, mintegy bíztatást, támogatást adva ahhoz, ami még István előtt áll. Élők és holtak vállt-vállhoz vetve állnak mögé. Aztán a következő képben Koppányt a dombra viszik és István színpadias mozdulatára lefejezik. Nade…

Réka a mámoros bulin azért jelenik meg elvileg, hogy „halott atyám add ki nékem...”. Most hogy is van ez? Ott már halott aztán egy visszaemlékező pillanatot látunk, ahogy lefejezik Koppányt? Vagy kicsit átvariálták mit is énekelt ott Réka? Mert ugye eredetileg Koppány már halott régen, csak azon huzakodnak, hogy felaprítsák, vagy tisztességesen eltemessék. Nem állítom, hogy ezt a részt értem rendesen Szikora új rendezésében.

Meg kell néznem másodszorra is, hogy értelmezhessem. Tegnapi főpróbán problematikusnak tűnt a világítás is. Sokat van egyenletesen nagyon világos a színpadon, ami persze jó arra, hogy az összes táncos és mellékszereplő jól látszódjék, de az énekes szólista időnként elvész a szem elől, hosszan lehet keresni, mire ráakadunk. Egy rafináltabb, változatosabb világítás, a szólistákat kiemelőbb fényhasználat is ráférne a produkcióra. Csodaszép például az éjszakai jelenet, ahol Réka fehér lovon érkezik, háttérben hullócsillagok (ezek számítógépes animációja nem a legjobb egyébiránt) és a félhomályban bontakozik ki a látvány.

Nagy vonalakban ennyi, amit tegnap le lehetett szűrni. Ígéretes az új produkció, de nem tűnt teljesen késznek. Néhány illúzióromboló pillanatot mindenképpen át kellene gondolni, meg kell oldani, s persze Koppány helyén tegnap „lukas” volt az előadás. Csak remélni tudom, hogy a lámpaláz csökkentével, jobb hangi kondícióban Vadkerti Imre Koppánya is szabadabban tud szárnyalni és méltó ellenfele lehet Istvánnak.